Neighborly Heat

A nap úgy tűnt el, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Nem szürkült be fokozatosan, ahogy szokott, csak hirtelen vége lett, és a panel tízemeletes ablakai egymás után gyulladtak ki, mint a méhsejt sejtjei. A folyosón a neon lámpa sistergett, az a fajta recsegő hang, ami húsz éve ugyanaz, és tudod, hogy soha nem javítják meg, mert senki nem hívja ki a szerelőt egy ilyenért.

A postaládámban egy cédula. Áramszünet lesz holnap, reggel nyolctól délután négyig. Remek. Pont amikor a legnagyobb hőség van, és a hűtőben a fél kiló csirkemell, amit tegnap vettem leárazva.

Fogtam a kulcsomat, és kiléptem a folyosóra. A szomszéd ajtaja előtt megálltam. Nem tudom, miért. Talán a csirkemell miatt. Talán mert a folyosón áthaladó huzat pont az ő ajtajának repesztette neki a cédulámat, és fel kellett vennem.

Vagy talán mert tudtam, hogy otthon van. A cipői ott sorakoztak a küszöb előtt. Egy pár fekete magassarkú, amiben sosem láttam, meg egy kopott edzőcipő, amiben mindig.

Kopogtam. Kettőt. Aztán egy harmadikat, mert az első kettőtől mindig úgy érzem, mintha nem lennék elég határozott.

Az ajtó kinyílt. És ott állt.

Zsuzsa. Negyvenkét éves, tudom, mert egyszer a folyosón összefutottunk, amikor a villanyórát olvasta le a közös képviselő, és akkor mondta. A haja most is nedves volt, a vállára tapadt, mintha épp most lépett volna ki a zuhany alól. Egy szürke póló volt rajta, ami alatt nem volt melltartó, és egy rövid nadrág, aminek a széle fel volt hajtva. A lábai csupaszak. A bőre még vörös a forró víztől.

Ránéztem a cédulára a kezemben, aztán rá.

– Bocsi, ez a tiéd is lehet – mondtam, és átnyújtottam.

Elvette. Elolvasta. Aztán összegyűrte, és a hátam mögé dobta a folyosóra.

– Marcell – mondta. Nem kérdés volt. Kijelentés.

– Igen.

– Gyere be.

Nem kérdeztem, miért. Nem kérdeztem, honnan tudja a nevem. Csak beléptem, és az ajtó mögöttem becsukódott, és hirtelen nagyon csendes lett minden. A folyosó zaja eltűnt. A szomszédok tévéje eltűnt. Csak a hűtő zümmögése maradt meg valahol a lakás mélyén, meg a zuhany alatti lefolyó bugyborékolása.

A lakás ugyanolyan volt, mint az enyém, csak tükrözve. A konyha balra, nem jobbra. A nappali ablaka a másik irányba nézett. Az asztalon egy fél üveg bor, mellette egy pohár, amiben még volt egy korty. A kanapén egy összegyűrt takaró.

– Nem zavarok? – kérdeztem, mert hülye vagyok.

– De – mondta. – Zavarsz.

Megfordult, és a konyhába ment. Hallottam, ahogy kinyitja a hűtőt, aztán a poharak csörrenését. Elővett egy másik poharat. Töltött. Magának is, meg nekem is. A bort az asztalra tette, és odacsúsztatta az egyiket felém.

– Ülj le.

Leültem. A kanapé alacsonyabb volt, mint az enyém, vagy csak én voltam idegesebb. A bor hideg volt, a pohár széle vizes. Megittam a felét egy húzásra.

Zsuzsa velem szemben állt, a konyha és a nappali közötti küszöbön. A pólója alatt látszott a hasa, nem izmos, nem is puha, csak valóságos. A nadrág zsebébe túrt, aztán kihúzta a kezét, és az asztal szélére támaszkodott.

– Tudod, miért hívtalak be? – kérdezte.

– Nem.

– De sejted.

Nem válaszoltam. A bor a gyomromban melegedett, és a szoba hirtelen kisebb lett. Vagy én lettem nagyobb. Nem tudom. A levegő sűrű volt, és éreztem a tusfürdő illatát, valami citrusosat, meg a bőrét alatta, ami semmilyen illat, csak bőr.

– Egy hete figyellek – mondta. – Minden reggel hétkor indulsz. A liftet használod, pedig csak a másodikon laksz. A bal zsebedben tartod a kulcsot, a jobban a telefont. Soha nem köszönsz, ha szembejövünk.

– Te sem.

– Mert te sem.

Igaza volt. Ez valahogy rosszabbul esett, mint bármi, amit mondhatott volna.

Zsuzsa elengedte az asztalt, és felém lépett. Két lépés. A szőnyeg elnyelte a hangját. Megállt előttem, olyan közel, hogy a térdem majdnem hozzáért a lábához.

– Szexelni akarok veled – mondta.

Nem kérdezte. Nem ajánlotta fel. Kijelentette, ahogy az előbb a nevemet. A hangja nyugodt volt, de a nyaka alatt, a kulcscsontja fölött, láttam, ahogy a pulzus ver. Gyorsan. Gyorsabban, mint a szavai.

– Most? – kérdeztem, és a hangom megrepedt, mint egy tinédzseré.

– Most.

Felálltam. Nem azért, mert tudtam, mit csinálok. Azért, mert ülni már nem tudtam. A poharamat letettem az asztalra, és a bor kilöttyent a peremén. Zsuzsa nem nézett a pohárra. Engem nézett.

Aztán megfogta a pólója alját, és felhúzta. Nem sietett. Lassan, ahogy az ember a zsinórt húzza ki a cipőből. A póló a fején akadt meg egy pillanatra, aztán lecsúszott, és a padlóra esett. A mellei kisebbek voltak, mint a póló alatt tűntek, és a bimbók sötétebbek, mint a bőr körülöttük. A hasán egy régi császármetszés hege húzódott, halvány, ezüstös vonal.

– Ne bámulj – mondta.

– De bámulok.

– Akkor gyere közelebb.

Közelebb léptem. A kezem felemelkedett magától, és a csípőjére simult. A bőre meleg volt, és a hüvelykujjam pont a nadrág derekára esett. Zsuzsa a számra tette a kezét, nem csókolt meg, csak tartotta ott, mintha meg akarná nézni, milyen.

– Mondj valamit – suttogta.

– Mit?

– Bármit. Amit szex közben mondanál.

– Nem tudom. Soha nem terveztem előre.

– Akkor most tervezd.

A nadrágját gombolta ki. A gomb egy pillanatig ellenállt, aztán engedett, és a cipzár hangja végigszaladt a szobán. A nadrág lecsúszott a lábán, és ő kilépett belőle, mint aki ezt már ezerszer csinálta. Nem volt rajta semmi. Csak a bőre, meg a hege, meg a nedves haja.

– Azt akarom, hogy nézz – mondta. – És azt akarom, hogy mondd, hogy nézed.

– Nézem.

– Mit nézel?

– Téged.

– Hol?

– Mindenhol.

– Ez nem elég.

Megfogta a csuklómat, és a combjára tette. A belső oldalára, ahol a bőr forróbb, mint bárhol máshol. Éreztem a szőrt, ami vékony és puha, és alatta a nedvességet, ami nem a zuhanytól volt.

– Mondd, hogy mit érzel – parancsolta.

– Meleget. És nedveset.

– Jó. Folytasd.

– Azt akarom, hogy megérintsem.

– Akkor érintsd meg.

Az ujjam lassan felfelé csúszott, és ő beharapta az alsó ajkát. Nem szólt. A szeme félig lecsukódott, és a feje hátrabillent, és a nyaka feszült, mint egy húr. Aztán megfogta a pólómat, és felhúzta a fejem fölött, és a póló ugyanoda esett, ahol az övé.

– Te is – mondta.

Kigomboltam a farmerem. A gomb meg sem akadt, csak lecsúszott, mert a kezem remegett. Zsuzsa lenézett, aztán fel.

– Ne siess – mondta. – Van időnk.

– Mennyi?

– Amíg a szomszéd át nem jön panaszkodni.

Nevetni akartam, de nem jött ki hang. Ő megfogta a derekamat, és magához húzott, és a bőrünk összeért a hasunknál, a mellkasunknál, a combunknál. A szája a fülem mellett volt.

– Azt akarom, hogy mondd, hogy az enyém vagy – suttogta.

– Az enyém vagy.

– Nem. Te mondd.

– Az enyém vagy.

– Így. Most csókolj meg.

Megcsókoltam. A szája lassú volt, és a nyelve forró, és a foga éles, ahogy a számba harapott. Aztán elhúzódott, és a szemembe nézett.

– Az ágyban folytatjuk – mondta. – De előbb mondd meg, mit akarsz csinálni velem.

– Mindent.

– Az nem válasz.

– Azt akarom, hogy lefeküdj, és azt akarom, hogy a szám a combod között legyen, és azt akarom, hogy a hajamat húzd, amikor jó.

Zsuzsa elmosolyodott. Az első igazi mosoly az este folyamán.

– Rendben – mondta. – De előbb még valamit.

– Mit?

– Mondd, hogy a feleségem lennél, ha nem lenne más.

– A feleséged lennék, ha nem lenne más.

– Hazugság.

– Igen.

– Jó. Gyere.

Megfogta a kezem, és a hálószobába vezetett. Az ágya nagyobb volt, mint az enyém, és a lepedő össze volt gyűrve, mintha már feküdt volna benne aznap. Az ablak nyitva volt, és a folyosóról beszűrődött a szomszéd tévéjének hangja, valami vetélkedő, ahol éppen tapsolt a közönség.

Zsuzsa leült az ágy szélére, és széttette a lábát. Nem szégyenlősen. Ahogy az ember kinyit egy könyvet, amit már olvasott.

– Térdelj le – mondta.

Letérdeltem. A padló hideg volt a térdemen, és a szőnyeg széle felgyűrődött. Zsuzsa a hajamba túrt, és a fejemet a combjai közé húzta.

– Most – mondta. – És ne hagyd abba, amíg nem mondom.

A szájam a bőréhez ért. Aztán a nyelvem. Aztán a foga. És ő hátradőlt, és a keze ökölbe szorult a hajamban, és a csípője megemelkedett, és a hangja mély lett, mint aki álmában beszél.

– Jó – suttogta. – Így. Pont így. Ne állj meg.

És én nem álltam meg.