Priced to Save Her

A férfi keze megállt a combomon, pont ott, ahol a harisnyám széle véget ért.

,,Mennyi?" kérdezte.

A hangja mély volt, rekedt, olyan, mintha éjszaka nem aludt volna eleget. Az ujjai hidegek voltak, de nem húzódtak el. Csak vártak. Én meg a plafonra néztem, a repedésre, ami a lámpa felé futott ki, és számoltam magamban. Ötven. Ha ötven, akkor anyu gyógyszerére is marad, meg a villanyszámlára is, talán még a pékségben is vehetek friss kenyeret holnap, nem azt a szikkadt maradékot, amit a bolt végén adnak fél áron.

,,Ötven," mondtam.

Nem néztem rá. Nem azért, mert szégyelltem magam. Azért, mert nem szeretem látni, ahogy az emberek számolnak a fejükben, amikor meghallják az árat. Van, aki felháborodik. Van, aki alkudni próbál. Ez a férfi egyiket sem tette. Csak elővette a tárcáját, kihúzott két bankót, és az éjjeliszekrényre tette. Aztán visszatette a kezét a combomra, és megnyomta.

,,Fordulj meg," mondta.

Megfordultam. A matrac nyikorgott. A fal mellett egy repedt tükör lógott, és abban láttam magam félig, ahogy a párnába fúrom az arcom. A hajam szétterült a hátamon, dús, göndör, sötét, mint anyu régi fényképein. Ő mindig azt mondta, hogy ez a haj a nagymamától jött, meg a szemem is, ezt a mandulaformát, ezt a mélybarna színt. Anyu szerint ez az arc egyszer majd kinyit valamit az életben. Hát ki is nyitott. Csak nem azt, amit ő gondolt.

A férfi nem beszélt közben. Ez ritka. A legtöbb megpróbál kérdezgetni, vagy magáról mesél, mintha a pénzéért nem csak a testem járna, hanem a figyelmem is. Ez csendben maradt, csak a lélegzete volt meg a keze meg a súlya, és közben én a tükörben figyeltem, ahogy a popsim fölött végighúzza az ujját, lassan, mintha valamit ellenőrizne.

Aztán egyszer csak megszólalt.

,,Ez a genetika."

Megfeszültem. ,,Mi?"

,,A tested." A hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint eddig. ,,Ez nem edzőterem. Ez nem fogyókúra. Ez a csontozat, ez az arány. Ez a genetikád. Az emberek fizetnek ezért, tudod? Fogászat, plasztika, edző, mindenféle szar. Te meg csak megkaptad."

Nem tudtam, mit mondjak. Ez nem bók volt, nem is sértés. Olyan volt, mint amikor az orvos közli az eredményt, és te nem tudod, hogy örülj-e vagy sírj. Csak feküdtem ott, és éreztem, ahogy a szavai megülnek a levegőben, és a bőröm alatt valami hűvös fut végig, ami nem az ő kezétől jött.

Amikor vége lett, felült, és felvette a pólóját. Én is felültem, magam elé húztam a takarót, nem szégyenből, csak mert fázott a hátam. Ő a tükör felé fordult, megigazította a gallérját, aztán visszanézett rám.

,,Holnap is jössz?"

,,Mennyit fizetsz?"

,,Hatvanat."

A szám a számban. Hatvan. Ez már majdnem a duplája annak, amit a többiek adnak. De nem a pénz volt az, ami megállított. Hanem az, ahogy nézett. Nem a mellemre nézett, nem a combomra, hanem az arcomra. Mintha ott keresne valamit, amit én magam sem tudok, hogy megvan-e.

,,Jöhetek," mondtam.

Bólintott. Nem kérdezte, hogy hívnak. Nem kérdezte, honnan jöttem, miért csinálom. Ez is ritka. A legtöbb férfi legalább egyszer megkérdezi, és én mindig ugyanazt hazudom: hogy egyetemista vagyok, hogy a lakbért fizetem, hogy ez csak ideiglenes. De ő nem kérdezett, és én hálás voltam érte, mert abban a pillanatban nem lett volna erőm hazudni.

Az ajtó előtt még megállt.

,,A hajad," mondta. ,,Ne vágd le."

Aztán kiment. A zár kattant. Én meg ott maradtam a szobában, a két bankóval az éjjeliszekrényen, és a tükörben néztem magam, ahogy a takaró alatt ülök, és az arcomon valami olyan kifejezés van, amit nem ismerek.

Összeszedtem a cuccaimat. A farmer, a póló, a kabát. A harisnyát begyűrtem a táskám aljára, mert tudtam, hogy otthon nem szabad meglátnia. Anyu a kanapén feküdt, amikor hazaértem, a takaró a térdéig csúszott, a tévé be volt kapcsolva, de a szeme csukva volt. A gyógyszerek dobozai sorakoztak az asztalon, mint apró fehér katonák. Megnéztem őket. Elfogytak.

A konyhában kinyitottam a hűtőt. Fél üveg tej, egy száraz kenyér, egy doboz vaj, amiben alig volt valami. A villanyszámla a mágnes alatt lógott. Piros betűk. Leemeltem, összehajtottam, és a táskámba csúsztattam.

A hálószobámban leültem az ágy szélére, és elővettem a telefon. Három üzenet. Az egyik a főnöktől a kávézóból, hogy holnap reggel hétre menjek be, mert valaki beteg lett. A másik egy szám, amit nem ismerek, de a profilképen egy férfi, ötvenes, napszemüveg. A harmadik a barátnőmtől, Zsófitól: ,,Ma este kell a pénz? Találtam valakit, aki kétszázat ad egy óráért. Nem viccelek."

Nem válaszoltam. Csak néztem a plafont, a repedést, ami itt is megvolt, mert ezek a falak mind egyformán fáradtak. És akkor eszembe jutott a férfi hangja. Az a nyugodt, hideg, számoló hang. ,,Ez a genetikád." Mintha a testem nem is az enyém lenne, hanem valami örökölt dolog, amit ő felismert, és amiért hajlandó többet fizetni, mint bárki más.

Reggel hatkor keltem. Megmostam az arcomat hideg vízzel, felvettem a kávézós egyenruhát, és mielőtt kiléptem volna, még egyszer megnéztem magam a fürdőszobatükörben. A hajam. A szemem. Az arcom. Anyu arcát kerestem benne, és meg is találtam, a száj vonalában, a szemek sarkában. Aztán eszembe jutott, hogy ma este vissza kell mennem ahhoz a férfihoz. Hogy hatvanat fog adni. Hogy megint végignéz rajtam, és megint azt mondja majd, hogy ez a genetika, és én megint nem tudom majd, hogy mit érzek.

A kávézóban egész nap a gép mögött álltam. A gőz a tejből felszállt, a kassza csipogott, a vendégek jöttek és mentek. Egy férfi a sarokban újságot olvasott, és amikor fizetett, a keze egy pillanatra megérintette az enyémet. Ösztönösen elhúztam. Nem azért, mert undorodtam. Hanem mert hozzászoktam, hogy a kezeket csak akkor engedem magamhoz, ha fizetnek érte.

Délután Zsófi bejött.

,,Nem válaszoltál," mondta, és leült a pult előtti székre.

,,Nem volt időm."

,,Kétszáz," mondta halkan. ,,Egy óra. Ez a hónapban háromszor, és anyád gyógyszere megvan."

,,Tudom."

,,Akkor mi a baj?"

Nem tudtam elmagyarázni. Hogy tegnap valaki azt mondta, hogy a testem nem munka, hanem örökség. Hogy a szavai nem fájtak, hanem valahogy megérintettek, és ez ijesztőbb volt, mint bármi, amit eddig éreztem. Hogy amikor a tükörbe néztem, nem azt láttam, aki vagyok, hanem azt, akit ő lát bennem.

,,Semmi," mondtam. ,,Csak fáradt vagyok."

Zsófi bólintott, és nem faggatott tovább. Ezért szeretem. Mert tudja, hogy néha a csend többet mond, mint a válasz.

Este hétkor kiléptem a kávézóból. A város már sötét volt, a lámpák sárgán égtek, az eső elállt, de a járdán még tükröződtek a fények. A zsebemben éreztem a tegnapi két bankót, összehajtva, melegen. A táskámban a villanyszámla. A fejemben a férfi hangja.

És ahogy mentem a buszmegálló felé, rájöttem, hogy nem tudom, mit várok. Hogy visszamegyek-e hozzá azért, mert fizet, vagy azért, mert meg akarom tudni, mit lát bennem, amit én magam nem látok.