Beneath the Surface

A tükör előtt állok, és a hajamat próbálom kezelni. Ez a haj. Ez a rohadt, gyönyörű, vastag, göndör fekete haj, ami soha nem úgy áll, ahogy én akarom. Bababorig ér, és minden reggel eltöltök vele húsz percet, pedig tudom, hogy úgyis úgy fog kinézni, mint egy dzsungel. A tükör visszaveri a homokóra alakomat. Nagy mell, nagy popsi, keskeny derék. A farmerem feszesen simul a combomra, a pólóm kivágása pedig pont annyit mutat, amennyit én akarok. Nem többet. Sosem többet.

A konyhában már fő a kávé. A gőz felszáll, és összekeveredik a reggeli fényben lebegő porszemcsékkel. Szeretem ezt a csendet. A lakásom, a birodalmam, az egyetlen hely, ahol nem kell számítanom arra, hogy valaki megjelenik a hátam mögött.

A telefonom rezeg a pulton.

Spacc.

Nem kell megnéznem, tudom, hogy ő az. Minden reggel ugyanabban az időben ír. Mintha be lenne programozva. Az üzenet: *Jó reggelt, szépségem. Ma is álmodtam rólad. Nem mondom el, mit.*

Elmosolyodom, aztán gyorsan eltüntetem a mosolyt az arcomról, pedig senki sem lát. Ez a srác. Ez a nyomorult, szemtelen, elviselhetetlen srác. 180 centi, sportos test, zöld szemek, amik úgy néznek rám, mintha le akarnának vetkőztetni. Szőkésbarna, göndörített haj, arab stílusban vágva, ami baromira jól áll neki, és ezt ő pontosan tudja. A bókjai csípősek. Néha annyira csípősek, hogy el kell fordulnom, nehogy lássa, hogy elpirulok.

De nem kap meg könnyen.

Ezt mindenki tudja rólam. Legalábbis azt hiszik. Dália nem könnyű nő. Dália nem fekszik le az első este. Dália nem hagyja, hogy bárki is csak úgy bejöjjön az életébe.

A telefonom újra rezeg.

*Na, mit főzöl ma? Mert én éhen halok érted.*

Ez a szokásos. A flört, a játék, a tánc körülöttem. De van valami a szemében, amikor személyesen néz rám. Valami, ami nem illik a szemtelen mosolyához. Valami sötétebb. Féltékenység, talán. Igen, az. Láttam már, ahogy összeszorul az álla, amikor egy másik srác szóba áll velem. De soha nem mondja ki. Soha nem vallja be. És ez az, ami érdekesebbé teszi, mint bármelyik másik férfi, aki valaha próbált közeledni hozzám.

Mert a felszín alatt van valami más. Valami aranyos. Valami, amit csak nekem mutat meg. Ritkán. Nagyon ritkán. De amikor megteszi, azok a pillanatok megmaradnak.

A kávémat kortyolom, és az ablakhoz sétálok. Kint az utca még álmos. Az emberek sietnek a munkába, a buszok zörögnek, a város lélegzik. Szeretem ezt a várost. Szeretem, hogy elég nagy ahhoz, hogy eltűnjek benne, és elég kicsi ahhoz, hogy mindig találkozzam valakivel, akit ismerek.

A tánc. Ez az, ami igazán számít. Amikor a zene elkezd szólni, és a testem átveszi az irányítást, akkor nem vagyok Dália, aki mindig óvatos. Akkor csak mozgás vagyok. Izzadság és ritmus. A táncteremben minden más eltűnik. A tükörfalak, a parketta, a saját lélegzetem. Ott vagyok igazán önmagam.

Ma este is tánc lesz. És tudom, hogy Spacc ott lesz. Mindig ott van. A sarokban áll, a telefonját nyomkodja, de a szeme rajtam. Érzem a pillantását a bőrömön, mint valami meleg fuvallatot. És amikor megfordulok, amikor a hajam a levegőben repül, és az izzadság csorog a hátamon, akkor látom azt a bizonyos dolgot a szemében. Az éhséget. De nem azt az éhséget, amit a legtöbb férfi mutat. Hanem valami mélyebbet. Valamit, ami majdnem ijesztő.

De nem félek tőle. Nem igazán.

A barátja, Brúnó, mindig vele van. Magas, széles vállú, csendes. Ő az ellentéte Spaccnak. Míg Spacc fecseg, flörtöl, és mindig a figyelem középpontjában akar lenni, addig Brúnó a háttérben marad. De a szeme éber. Figyel. És néha, amikor azt hiszi, hogy nem látom, összenéz Spaccal. Egy pillantás. Egy apró jel. Valamit tudnak egymásról, amit én nem.

Ez az, ami nyugtalanít. Nem Spacc. Ő kiszámítható. Ő a flört, a játék, a szemtelen mosoly. De Brúnó. Ő az ismeretlen. Ő az, aki miatt néha megállok és elgondolkodom.

A telefonom harmadszor is rezeg.

*Ma este táncolsz? Mert én már alig várom, hogy lássam, ahogy mozogsz.*

Ez a szokásos üzenet. De ma valahogy más. Ma valahogy mélyebbre hatol. Mert én is alig várom. De nem mondom meg neki. Sosem mondom meg.

A kávémat leteszem a pultra, és a hajamat végre összefogom. Egy laza konty, ami úgyis szétesik majd. De nem érdekel. Ma este táncolni fogok. És ő nézni fog. És ez elég lesz. Egyelőre.

Mert nem vagyok könnyen kapható. Sokáig kell értem küzdenie. És ő küzd. Minden nap. Minden üzenettel. Minden pillantással. De én nem adom meg magam. Nem még.

A lakás ajtaja mögött a város zaja felerősödik. Valaki kiabál az utcán. Egy kutya ugat. Az élet megy tovább. Én pedig a tükörbe nézek, és látom a lányt, aki mindig óvatos. A lányt, aki sosem mutatja ki, mit érez. A lányt, aki tudja, hogy ez a srác veszélyes. De nem azért, mert bántani akarja. Hanem azért, mert talán ő az, aki végre meg tudja törni a falat.

És ez az, amitől a legjobban félek.